hétköznap reggelente

olykor-olykor rámosolygok egy gonosz arcú nagymamára, ha rossz napom van, és minden második lépésnél kicsit meghajlítom a térdemet, hátha azt hiszik, balesetet szenvedtem. 

az embereknek is jó, ha hisznek valamiben. még ha az a valami az én nemlétező balesetem nemlétező nyoma is.

és ha megkérdezik, mi történt, nyugodt lélekkel mondhatom:

-semmi.