32

2019 szeptember elsején egy nevenincs rendezvényen 

az apám bebaszva csinált hülyét magából, miközben szorítottam a tombolajegyet.

rózsaszín szívecskés harminckettő. 

talán örökre megragad, mint a szégyenem. 

na, ez mutatja be azt, hogy ki vagyok.

a fejem rózsaszín, és nincs ráhatásom az eseményekre.

hogyan is lenne érdemes

visszafogni magam, hogy ne érezd, hogy a nyomodban lihegek.

talán így marad ez örökké, hogy komplexusos tacskó módjára egy csontot kell csak eldobnod, hogy újra és újra loholni kezdjek utánad. 

hol igazságos ez. 

hol érdemled meg ezt. 

.

 valaha a dőltbetűs utolsó mondatod voltam. 

a kettőnk közti különbség valahol ott kereshető,
hogy nálam az is maradsz talán örökre,
vagy ha nem is mondatként,
de benne bujkálsz majd a mondatvégi pontban.

-

hallani a hangod évek után sokkal fájdalmasabb és szebb, mint gondoltam.