szentencia

" a szerelem az csak picsafüst."

32

2019 szeptember elsején egy nevenincs rendezvényen 

az apám bebaszva csinált hülyét magából, miközben szorítottam a tombolajegyet.

rózsaszín szívecskés harminckettő. 

talán örökre megragad, mint a szégyenem. 

na, ez mutatja be azt, hogy ki vagyok.

a fejem rózsaszín, és nincs ráhatásom az eseményekre.

hogyan is lenne érdemes

visszafogni magam, hogy ne érezd, hogy a nyomodban lihegek.

talán így marad ez örökké, hogy komplexusos tacskó módjára egy csontot kell csak eldobnod, hogy újra és újra loholni kezdjek utánad. 

hol igazságos ez. 

hol érdemled meg ezt. 

.

 valaha a dőltbetűs utolsó mondatod voltam. 

a kettőnk közti különbség valahol ott kereshető,
hogy nálam az is maradsz talán örökre,
vagy ha nem is mondatként,
de benne bujkálsz majd a mondatvégi pontban.

-

hallani a hangod évek után sokkal fájdalmasabb és szebb, mint gondoltam.

meh

egyszerűsítek

azt mondtad, 

elhagyom a sallangokat,

meg a sok fölösleges dolgot

persze akkor nem vágtam le, 

hogy én is beletartozom, 

és most azt akarom, hogy empatizálj velem 

csak egy kicsit szánj meg, 

csak míg el nem megy a kedvem tőled 

alkatunknál fogva

a legjobb lelki szemetesek vagyunk.

elvagyunk egy beszélgetésben anélkül, hogy elmondanánk, mennyire fáj a szívünk, vagy ami épp bánt, csak mert a másiknak épp valamiért szar. 

egy idő után aztán már nem is kérdezik, mi a baj - miért is tennék, ha soha nincs rá egyenes válasz.

persze ha ez felmerül, beszélni kezdünk elfojtásokról, aztán tanácsot kapunk a fasza terápiákról, meg neves pszichológusokról, akikre úgysem lenne pénzünk, és valahol mélyen nem is nagyon hisszük el, hogy működne a dolog. 

én már unom, hogy apám a hibás, meg anyám, meg minden rokonom, unom az erőltetett áthárítást a saját elbaszottságomért. 

eleve utálom, hogy elbaszottnak kellene tekintenem magamra, hogy egy végtelen körforgásban spirálosan lejtsek egy lefolyón. 

nem hiszek már a szervetlenségben, mert

annyira mérhetetlenül unom. 

a mértékletesség

egy kiflihez egyetlen kocka medvesajt.

mindenki, aki ismeri ezt a szituációt, tudja, hogy a sajt-kifli arány nonszensz, és már-már az is jobb lenne, ha nem lenne sajt, csak a szikkadt kifli, annyira gyötrő a vékony fehér réteg, amit még csak meg sem tudsz ízlelni igazán a maga leheletvékonyságában.

na, ez voltál te. 

aztán amint lehetett, venni kellett egy doboz sajtot, és egyetlen kiflivel megenni: telítődni az ízekkel, az elképzelt textúrákkal, amelyek minden nyelés után kellemetlenebbnél kellemetlenebbek lettek. finom és kommersz, krémes és  ragacsos, rezgő, lassan csúszó fehér gyötrelem.

na, itt ment szarrá a hasonlatom, mert a medvesajtot egy életre megutáltam, 

de téged nem. 

ízlések

a filmes listádat nézem, látod eljött ez az idő is. 

meghallgattam a dalokat is, amik "nekem nagyon tetszenének".

tetszettek, az a rossz. 

mikor még voltál, nem tetszettek volna, hogy tovább próbálkozz. 

vagy hogy azt mondhassam, más az ízlésem. 

szerettem, hogy gyűjtöd, mi lehetek.

szerettem látni ezen keresztül, hogy te ki vagy. 

azt hiszem, eredményesebb voltam, csak kevésbé szerethetőbb. 

most valaki mással filmezel, főzöl neki valami random receptet, és túl kevés nyomot hagytam ahhoz, hogy eszedbe jusson, hogy nekem biztos nem ez lenne az ízlésem. 

saudade

néha úgy érzem, tudod, hogy rád gondolok. néha úgy érzem, nem is tudod, hogy rám gondolsz. néha úgy érzem, csak becsapom magam, és várok egy buszt, ami már sosem fog eljönni. néha úgy érzem, tudod, hogy utálom pedig a tömegközlekedést. szétemberezett csillogó szürke buszpadló vagyok neked. mint egy kiránduláson, amikor rosszul lettél a buszon, és az óvó néni előre ültetett. szégyellted magad, de nem sokáig, hisz elaltatott a dedalon, vagy mi a gyász volt annak a gyógyszernek a neve. én annyira akartam a figyelmedet, és sosem fogom talán feldolgozni, hogy csak az a pillanat voltam, amíg rámmeredtél, hogy ne a gyorsan elsuhanó közeli dolgokat nézd - attól ugye még intenzívebb a hányinger- és elcsodálkoztál, minek kell a kis csillanás a matt szürkékbe.

és szerintem sosem fogok szeretni tömegközlekedni.

és szerintem már sosem fogsz szeretni.