nur

nehéz még a levegő
és erősebben lengi be az illatod
mint sokáig eddig
mert folyton csak itthagyod
újramegújra

22

viseletes az öltönyöm, és
feldagadt a szám ott,
ahol eltaláltak kosárlabdával.
csak a bal szememet festettem ki
és a teám is tegnap éjjel
óta hűl.
miért mosolyogsz az öltönyömből
és miért látlak a feldagadt
számat nézve és a bal szememet
vizsgálva
miért látlak még gőznek a teám
fölött
a hideg tea is forr már csak
az árnyékod után is
és az öltönyöm kivasalja magát

hogycsinálod
mitcsinálsz

lélektrombózis

 néha még a tornacipő is érez a bal sarokban, és a felgyülemlett mérge kirepeszti a talpat. ígyvanez

20

meg olykor már a a kékek is narancssárgába hajlanak
és néha a függöny már nem csak lebeg
hanem mintha állna valaki mögötte
és csend van, meg megintcsend, és visszhangozol
piros vagy meg bordópiros és kárminvörös
meg hajszál vagy meg átfogó kép meg csípőfogó
és víz vagy meg térkép és kicsordulatlan
cseppek a szemben, meg üldözési mánia, és vetített kép
a meszelt falon, és csempe meg illat vagy
meg pipacsmező meg kék
és jel vagy meg rag, meg pont és előre meg fék
meg csillag vagy, ami hullik, de visszafelé, meg
főkő, ami nem létezik, de narancssárga meg kék

bamm

még egy picit bámulom a folytonos mozgást. kiment a szénsav a sörömből
körömlakkszag van, és kint valakik nevetnek.
látni szeretném, a nevetésedet
és szeretnék egy kicsit nem ittragadni

lálá

(mindig kifestem valami erős színű körömlakkal a nagylábujjkörmeimet, és amikor elkezd lepattogni, és hasonlítani kezd egy kontinensre, megkattant kolumbuszkristófként felfedezem és elnevezem őket. ez nem betegesség, ez csupán kényszerű leleményesség)

eufória

tényleg nincs még hasonló sem
nemhogy olyan

nincs nálam szerencsésebb ember ezen a földön
és közelvonzom magamhoz a kívánós hullócsillagokat, de már nem is tudok sokmindent kívánni

ezszerelem

..

-örökké?

..
-holnapig. mindig holnapig.

táv

felerősített kontúrok
finom átmenetek, tollvonások
sikítják a nevét
suttogják a nevem
választanak vizeket,
és olvasztanak köveket
össze és szét

kornyika

régen elfelejtett gyerekkori slágereket énekeltem a zuhany alatt, és anyum nemhogy lebaszott volna, hogy felébresztettem a nyivákolásommal, hanem megkérdezte, hogy "mi az, lányom, csak nem szerelmes vagy?" 

sötét

kellett volna még pár slukk
lehet, hogy csak a kinti levegőből, mert most olyan furcsa volt az éjszaka.
nem volt közvilágítás, és nem láttam a csillagokat, mert egybemosódtak, minden nézett rám a sötét utcákról, meg a megállókból, nem volt semmi és senki
és én ezt így szeretem
így egészen otthon érzem magam

(eszembe jutott ez  is, az is. te is.)

piros

terülő tenyerek, elveszett gondolatok, eper-íz, és pirosság, égető pirosság a pupillákban
az ablakban kilenc orchidea virágzik, és délutánonként betűz a nap. betűzi bennem az esszbetűs szót.
tízszer-százszor-százezerszer.
(valahogy így)

..

kiengedett fékek; azt hiszem, nem csak azt hiszem. boldog vagyok.

szemjátékok

ezek nem éberálmok, ezek hallucinációk, csak néha túl valósághűek: magamhoz szorítanám hogy ne szaladhasson el, és ne riadjak ki belőle, magamhoz szorítanám, de amikor magamhoz szorítanám, már nincs ott, csak én vagyok, és megint nem tudom, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok, hogy mi vagyok.

sziklásbárány

ma kezembe akadt egy régi szerencsekövem, és még mindig emlékszem rá, hogy azt a régi Szandra adta. úgy kétezerkettő-három körül. kicsi, lilás színű szerencsekő, és egy lepukkadt ásványkiállításon lehetett megvenni ötvenforintért. akkor voltam először ásványkiállításon (untam is, rohadtul), és nem volt nálam pénz megvenni, bár nem is akartam igazán. a régi Szandra akkor olyan hetedikes-nyolcadikos lehetett, és nagyon menő, mert biztosítótű volt a fülében szolid aranykarikák helyett, szakadt farmerja és cumi-medálos nyaklánca volt, kilógott a piros melltartója, folyton lufikat fújt a rágójával, parfümöt használt, rövid volt a haja és hátul két egészen pici kis copfba fogta áttetsző-rózsaszín hajgumival. vicces, de a hajszínére nem emlékeztem, a hajgumira meg igen. lényegalényeg, a régi Szandra übermenő volt. és a régi Szandra gondolt egyet és megvette nekem a követ, és azt mondta, hogy mi "köves barik" vagyunk. namármost, bár én ezt "sziklás bárány"-ként fordítottam le magamban, és nem is igazán tudtam hová kötni, de örültem az ajándékának, vagyishát inkább annak, hogy egy tökfelnőtt nem néz tökgyereknek.
ma reggel meg, a félhetesen lezuttyant mellém a régi Szandra, vagyishát az már nem a régi, az már a mostani Szandra, -cirka tíz éve most látom először- és most már nem volt  szakadt a farmerja és biztosítótű sem volt a fülében, szürkésbarna a haja és nem volt benne áttetsző-rózsaszín hajgumi. Nem tudom, hogyan ismertem fel. lehet, hogy ez ilyen sziklásbárány-dolog. de régi Szandra, az már nincsen.

paff

szeretem nézni, ahogy az emberek elcsúsznak a megolvadt hóban. ilyen egy igazi érzelmi hullámvasút: egyszerre sajnálom, és segíteni szeretnék, aztán meg gondolatban megveregetem a vállamat, hogy nem csak te vagy egyedül ilyen szerencsétlen, hogy pofáraess a biztosanjáró-elnemcsúszó publikum előtt.

sötétbuszok

a sötét buszok azért jók, mert senki nem látja, hogy éppen bőgsz, vagy vigyorogsz, akár egy idióta. a sötét buszokon senki nem lát semmit. a sötét buszból mindent látni kifelé. a sötét busz ablakához nyomtam a képem, hogy egészen bepárásodjon. a sötét buszból bámultam a vonatot, és bántam, hogy nem futottam utána.

eufória

tavasz illat volt és nyár-íz a számban; szétolvadtam, mintha viaszból lennék, és élveztem a szétolvadást szépen lassan és boldogan elhamvadtam, én voltam a faág, én voltam a levegőben szálló kis porszem, én voltam a szétfagyott verébtetem, én  voltam az árnyék a felfordított csatornafedők alatt, én voltam a csicsergés, én voltam a gomolyfelhő, az eső, ami később eleredt és elmosta lassan a hamvaimat mindenfelé, én voltam a hidegsége, én voltam a lágy-borzongató-hideg szele, én voltam az olvadás, a lecsöppenő és fejbúbra eső kellemetlen esőcsepp, én voltam a sáros járda ami összepiszkolta mindenki cipőjét, én voltam a csend; halkan eleredtem és beszívott a föld nagy lármával, miközben csend vagyok, néma; univerzum voltam egy percre vagy egy örökkévalóságra, minden és semmi egyszerre, felidézhetetlenül, egészen elmondhatatlanul minden voltam, majd halk kiáltás rázott ki az eufóriámból: egy lebaszás, hogy egy órája kint ülök a nyári kerti székben a szakadó esőben.

beszámolók

ők rózsaszínt hánytak az urániaudvar mellé a pálinkától, és közben zavart szemekkel nézték, hogy milyen szép színe van; ki kéne keverni a színt, vászonra festeni és műterembe állítani, hogy ez a szabadság - hányni az uránia mellett úgy, hogy senki nem segít, senki nem fogja a hajad, és te is leszarsz mindenkit, segítesz magadon, mert akkor az isten is megsegít. Rózsaszín szabadságot, vérrel meg szerrel felöntött fiatalságot, időszakos boldogságot, szerelmeket és megbántásokat, gondosan szétalázott rendszabályokat, négyéveket és múlásérzeteket hánytak a hóba, és én tökéletesen megértettem a nem is létező miértjeiket.

függ

szeretek végtelenekben és véletlenekben hinni.

a véletleneknél nincsen csodálatosabb.

tábla

matricák az ajtón, fontos dátumok és címszavak, beszélőnevek, koncertes képek, firkák, meg ami itt megmaradt; emlékek, szeretem az emlékeket, szeretem ez emlékezés-érzetet, egyszerűen szeretem tudni, hogy volt. így ez olyan, mintha nem csak egy volt lenne, hanem úgy egyszerre ezernyi lesz is.
lejárt naptár és kislakat. idelakatol. gúzsbaköt. becipzároz.

asset

nem érti, és talán nem is értheti, hogy van, amikor egy Napóleon már nem Napóleon többé.  

kirakó

minden metafora megfejthető, minden szimbólum értelmezhető és minden szinesztézia a bordáimonbelülig nyúlik. minden szó egy kis helyet kapar magának itt. szeretek részleteket érteni az egészekből. szeretem egésszé állítani a részleteket. szeretek elveszni a részletekben, és szeretek görcsösködni azon, hogy nem tudok semmit sem egésszé tenni. szeretem a hiányt, miközben megöl, szétvet meg agyonver. szeretetem a kirakókat addig, ameddig nincsenek teljesen kirakva. szeretem az űröket. szeretem a zűröket. szeretem a közbeneket. szeretem a folyamatokat. a félbenhagyásoka

szám

ijesztő tények a mareggelről.

kilencésfél lépéssel lehet átérni a nagy zebrán. hét sávon. és mindenki rálép a fehérre.
a jelzőlámpa ötvenöt másodpercenként vált zöldre a kereszteződésnél, feltéve ha megnyomod a gombot.
háromszáztíz megakadás volt hét felelés alatt, pontosan hatvanegy perc alatt, amiben nincs benne a tízperces szünet. 7 percig tartott, ameddig elszívtam egy szál cigarettát, és másfél-másfél percig, míg ki- és beértem.
nyolc oldal, pluszmínusz egy vagy kettő egy német téma a tankönyvben. Soha nincs kevesebb szó ötvennél. Ezekből húsznál kevesebb, amit nem tudok amúgyis. Svájc 26 kantonból áll.
Három és félszer hallgatom végig Joan Jett-től az i love rock and rollt, míg a sulitól sebes léptekkel elérek az utca végéig. a mai egy számolgatós nap. (négyszer kérdezték meg, miért nem figyelek rájuk-amikor a számolással voltam elfoglalva- és négyszer nem sikerült válaszolni.)

függ

és szép lassan kihúzzák a konnektorokból a csicsás karácsonyi díszeket, eltűnnek az égősorok amikkel meg akartam fojtani magam és lejár a szaloncukrok szavatossági ideje. szépen lassan megszokom a latyakos havat, a januári esőt, és a beázott cipőszagot. semmi nem ronthatja el a kedvem.

fejbúbig

és olyan nehéz beszélni róla, olyan nehéz szavakba önteni, olyan nehéz a másgondolás olyan nehéz elszakadni percekre is, olyan nehéz, (annyira hűtőmágnesnek érzem magam,)és annyira meg vagyok kavarodva; cseszdmeg, igen, egészen cseszdmeg.