ma kezembe akadt egy régi szerencsekövem, és még mindig emlékszem rá, hogy azt a régi Szandra adta. úgy kétezerkettő-három körül. kicsi, lilás színű szerencsekő, és egy lepukkadt ásványkiállításon lehetett megvenni ötvenforintért. akkor voltam először ásványkiállításon (untam is, rohadtul), és nem volt nálam pénz megvenni, bár nem is akartam igazán. a régi Szandra akkor olyan hetedikes-nyolcadikos lehetett, és nagyon menő, mert biztosítótű volt a fülében szolid aranykarikák helyett, szakadt farmerja és cumi-medálos nyaklánca volt, kilógott a piros melltartója, folyton lufikat fújt a rágójával, parfümöt használt, rövid volt a haja és hátul két egészen pici kis copfba fogta áttetsző-rózsaszín hajgumival. vicces, de a hajszínére nem emlékeztem, a hajgumira meg igen. lényegalényeg, a régi Szandra übermenő volt. és a régi Szandra gondolt egyet és megvette nekem a követ, és azt mondta, hogy mi "köves barik" vagyunk. namármost, bár én ezt "sziklás bárány"-ként fordítottam le magamban, és nem is igazán tudtam hová kötni, de örültem az ajándékának, vagyishát inkább annak, hogy egy tökfelnőtt nem néz tökgyereknek.
ma reggel meg, a félhetesen lezuttyant mellém a régi Szandra, vagyishát az már nem a régi, az már a mostani Szandra, -cirka tíz éve most látom először- és most már nem volt szakadt a farmerja és biztosítótű sem volt a fülében, szürkésbarna a haja és nem volt benne áttetsző-rózsaszín hajgumi. Nem tudom, hogyan ismertem fel. lehet, hogy ez ilyen sziklásbárány-dolog. de régi Szandra, az már nincsen.
