minden csak módszer

hogy elfelejtsem, hogy mi lesz akkor, mikor ennek vége szakad.

benne akarok maradni az élményben, és nem aggódni, de nem ereszt a gondolat, hogy ebből is ez volt az utolsó 

a ruhásszekrény memoárja

minden lecserélhető, az a baj

a szekrénybe zárom a gyerekkorom, szétverni  vele együtt az emlékeket, 

a bennefelejtett illatokat,

régi karácsonyokat meg a sandokanos matricát.

tárgyakban érzem magam biztonságban,

és mégis nyom a szívem lefelé, 

az alsó kicsi polcba zsúfolódott a lelkem 

majd jövő héten. jövő héten majd kidobom. 

ii

koranyári nap volt, és bejöttél hozzám hallgatni a dörgést meg figyelni a villámlást.

alig vártam, hogy kimenj, mert egyedül akartam lenni, valami problémám volt, amire nem is emlékszem. 

most itt vagyok egyedül, és minden este azokra az elszalasztott pillanatokra gondolok, amikor nehezteltem rád vagy szégyelltelek. 

elosztott minden, mint az a vihar akkor, 

már nincs kivel vitáznom, 

már nincs kit tagadom, 

üres a helyed az asztalnál, 

nem sakkozik meg malmozik velem senki, 

nem lesz már több snóblizás - az alól is kibújtam utoljára. 

már csak a tükörben látom a vonásaidat, 

halványan derengesz bennem, 

a hideg földbe szórt hamu vagy, 

és nem ölelsz meg már soha többé, 

nem lesz több hamis zongorázás, 

szotyizás a vasárnapi meccsen. 

elvitted magammal a lényem egy részét, azt hiszem. veled nyugszik fekete kerámiában, fehér kavicsok alatt, 

és mint a gyertyaláng, úgy vágyik vissza hozzá az ittmaradt része. 

régebben azt hittem,

megnyugtatás, nosztalgia, szomorkodás vagy pont felejtés, 

pedig beletörődés volt mindig, se több, se kevesebb.

Es geht alles vorüber
Es geht alles vorbei
Auf jeden Dezember
Folgt wieder ein Mai

copacabana black

már előtte van meg utána.

előtte volt a torma meg a háztartási keksz, ujjlenyomatok a tükrös szerényen, 

bőr pénztárcán, aranyszínű malacos perselyen,

hajszálak a fésűben, bézs baseball sapkán, 

körömcsipesz a tokban, elrozsdásodott borotvapengék és olcsó After shave a polc tetején az illat illúziójával, 

egy halom előtte mindenütt ebben a sodródó folyamatosságban, 

az utána le se szarja az előttét, még csak vissza sem fordul megnézni, mit hagyott hátra. 

nem szabadna így elnehezülni, nem szadadna így belezsibbadni, nem szabadna így haragudni, nem szabadna így szégyellni, nem szabadna így szeretni

1

azt hiszem, az is egy sarkalatos pont a létezésben, amikor tudatosul a soha többé fogalma.

eddig úsztam a magzatvízben, 

és ki kell születni egy világba, 

ahol a puszta létezésnek is fájdalma van, minden zsigernek és minden köhögésnek, és meg kell tanulni lefojtani ezt az állandó belső égést, 

úgy tenni, mintha nem a pusztulásba tartanék, 

mintha bárminek lenne célja, pedig én csak újra úszni akarok a vízben

és hallgatni a zúgó semmit. 

nihil

lassan eltűnik az illatod a fürdőben logó pólóról, 

a nadrág zsebében ott a lidles kék blokk, 

- szotyit vettünk július harmadikán

most kell felnőni,

mert már hiába ismételgetem 

hogy 

jobb lesz

nem lesz az

opressio

mikor átszakad a deperszonalizációs burok, ami mindig megvéd a külső behatásoktól, és a valóság belezúdul a nyakamba, csak a csupasz zokogás meg a konstans mellkasszorító hideg marad. 

delirium

az orrom még tele az alvadt vér szagával, mintha a vízben feloldódó piros virágok már soha nem tűnnének el a konyha zugaiból.

minden szenvtelen nyugalomban. lassú, meleg szél visz száraz faleveleket, elsétál egy macska, és a kialvatlan szemnek a beton kavicsai pulzálnak.

azt játszom, hogy hogyha hosszan lecsukom a szemem, felébredek és majd meg fogok borzongani, hogy hogyan képes az agyam így becsapni

de persze a megváltás félúton elakad,

és arra senki nem készíthet fel, hogy ne közhelyeket kelljen hallania tőled

-lehet hogy utoljára - 

az ágy mellől

---

most kell erősnek lenni, azt mondják,

most kell kitartani, 

de ők nem érzik a mellkasi nyomást, 

a torok fojtását, az éjszakai paralíziseket, az örökösnek tűnő zsibbadt fáradtságot, 

miközben minden széteső szilankot össze kell tartani 

#

buszos társalgások gyönyöre IV.

"én mondom neked, mucikám, aki neonpink flitteres capri legginget választ megannyi más ízléses szín közül, attól bármi kitelik!" 

buszos társalgások gyönyöre III.

"persze sejthettem volna hogy át fog baszni, amikor citromailes elérhetőséget adott meg" 

nem kérdezek rá,

 mert tudom, hogy akarod, hogy rákérdezzek.
rákérdezhetnék, persze, de tudom, mit mondanál, így a rákérdezésem

nem érne semmi értelemmel, hiszen amúgy is elmondod

- hogy is titkolhatnád, ha már egyszer olyan fontos, hogy akarod a rákérdezést.

pedig elhiheted, hogy nem fontos,

a fontos dolgokra jobbára az ember rá szeretne kérdezni, nem csupán enged a félszegen kikerekedő érzelmi zsarolásnak, hogy elgáncsolja a az ötszázdik utaló mondatot, ami vissza-visszafut a rákérdezés témájára.

de amúgy az a rossz, hogy hogyha tudod is, hogy nem akarok rákérdezni, akkor is azt akarod mélyen, hogy rákérdezzek, és nem azt, hogy magamtól akarjak rákérdezni.

látod, ez a valódi különbség kettőnk között. 

ez a mindig

 

0,1 mm

lehetnél a múzsám
az én elbaszott projekciós felületem
gondolhatnék rád, és elképzelhetném a reakcióidat

és gondolhatnám, hogy a következtetéseim helytállóak

- persze nem azok, ezek rögeszmék

az ingatag mindenség közepette egy stabilan álló totem. 

aztán te kétségbe esnél

mert csak azt akarod, hogy szeresselek, de a fétisem tárgya vagy:

menekülhetsz, de elbotlasz bennem, mert csúszok és mászok 

"túl hatalmas vagyok, hogy kikerülj" te ezt mondanád, és 

 nem érinthetlek meg, mert ebben a játékban 

ez a szinonima a birtoklásra, mert minél inkább szorítanám a kezed 

annál kevésbé van fogás

egy körömcsúcsba kapaszkodok a végén,

ami hanyagul letörik 

de ez is csak annyit jelent a ködös agynak, hogy 

egytized milliméterig az enyém voltál 

ocd light

végigsimítani a kerítésen a suliudvarnál,
reggelente meg számolni a macskákat

-minél többet látok, annál jobb lesz a nap - 

kerseni az ismerős mintázatokat;

a morcos lányt, a pudingos autót, a foltos astrát, 

a napon sütkérező hajléktalanbandát, a pálma előtt várakozó bajszos munkásembert, 

a fúrógépet, a jézusos graffitit, a mopszot a zebránál,

a sárga kabátos nénit, az eltaposott mekis szívószálat, ami másfél éve a lépcső előtt van, 

a rendőrlányt a szőke copffal, a mindigkeserű pékséges nénit, 

a kőbányais dobozokat a part mellett,

a piros ford oriont, ami ugyanolyan, mint nekünk régen,

rendszámok alapján neveket adni, 

és meghallgatni szinte minden nap ugyanazt a dalt

hogy lehet ebben ekkora megnyugvás

morning fun

küzdeni a célokért,

meg a produktivitásért,

meg hogy fejlődni meg előrehaladni lehessen:

autó, család, kertesház és 

csapatépítő tréning meg maximalizálási ütemterv, 

mentális problémák, igazságtalanságok és nagyszerelmek fiókokból való rendszeres elővétele, átlapozása és visszarakása "feldolgozás" néven

és mikor már fekszel az ágyban, nem érted, hogy amúgy miért nem vagy boldog, mikor mindent megtettél érte

-most már igazából konstans boldogságnak kellene lennie, ha lenne, de persze már elmondták, hogy olyan nincs -

és a sterilen szétválasztott minden végül úgyis összefut, mert végső soron csak

el kell vonni a figyelmet

arról, hogy minden állandó széthullásban van

why'd you only call me when you're high

nem vagyok meglepve

nem ez az első alkalom 

én is ugyanúgy imádok dagonyázni a saját lelki szaromban

és ugyanaz a lemez pörög: ha csak kicsit jobban szeretnél, rég lecsengene,

vagy ha kevésbé, szétlobbannék egy nagy lánggal, mint az a pitypangfej, amit meggyújtottál sok éve szórakozásból

ilyesmikkel persze nem vigasztallak, 

de legalább tudod, hogy tudom, milyen

furcsa elképzelni, hogy

valaha lehetnék az az egyetlen

pehely

amikor így esik a hó, mindig eszembe jut, hogy rámbízott egy régi barátom egy titkot épp ugyanilyen időben, és bár a titokra máig emlékszem, rá már szinte egyáltalán nem. átfolyt a valóságból, hogy csak egy tetstetlen titok maradjon, olyan persze ami nem érdekel senkit, csak engem, mikor pont így esik a hó. 

pre - blue monday

ez mindig az a nap, amikor az embernek csak belehalni volna kedve a mókuskerékbe