megoldások vol.2.

 belefelejtkezni valami olyasmibe, ami kizsigerel,

aztán előbb vagy utóbb kényelmes lesz bármelyik másik pokol

az van, hogy

 elkezdek mindig írni valamit neked
és félbehagyom, mert nem teljesen igaz, vagy mert

nem pontos, vagy mert kellemetlen lenne folyton az énnek a múló szeszélyeit visszanézni,

- erre van itt  ez a hányadéktelep blog-

és hiába írok megnyugtató hazugságokat is,

csak vedd fel a fáradtlila takarót, tudod, azt a súlyos lúdtollas dunyhát, ami nyomja le a tested a lepedőbe, és nem hagy választást, hogy bentragadsz-e a paplan között.

keddi rendelés

csak ne látnám magam benned, 

színekben, kifejezésekben, régi mondatokban. 

magamból magamban is túl sok van

és jó lenne levetni, 

elhagyni félúton az aluljárós csövesek mellett,

és talán nem burjánzana el benned, 

én meg boldog lennék, 

hogy így maradsz meg nekem

boldogító gondolatok vol.1.

 amikor a regresszió már annyira eluralkodik, hogy a buborékokat is visszatöltenéd a kólába, ahelyett, hogy csak simán kiöntenéd, mert már ihatatlan.

pedig a most meg a régen között a különbség csupán annyi, hogy a régennel el kell járatni egy hétfátyoltáncot, mire levetkőzi a rátapadt cukormázas nosztalgiát, és kiderül, hogy mindkettő pontosan ugyanaz a szar.

hétköznap reggelente

olykor-olykor rámosolygok egy gonosz arcú nagymamára, ha rossz napom van, és minden második lépésnél kicsit meghajlítom a térdemet, hátha azt hiszik, balesetet szenvedtem. 

az embereknek is jó, ha hisznek valamiben. még ha az a valami az én nemlétező balesetem nemlétező nyoma is.

és ha megkérdezik, mi történt, nyugodt lélekkel mondhatom:

-semmi.

mittwoch ist so wuderbar

A szemközti turkaló ablakába valamilyen megfontolásból parókás próbababafejeket tettek, amikről a gyanútlan járókelő összeszarja magát ha hirtelen rájuk néz. Nem tudom, hogy ez most csak simán hanyagság, vagy zseniális essbüdzsés marketing. 

d o b o l s z a f ü l e m b e n

cv két sorban

apám alkoholizmusa vagyok,
és anyám keserű türelme.

spontaneitás margójára

fogalmam sincs, miért van mindig gyomorgörcsöm, ha nem kapok elég információt. csak kattogok a kihagyott lépéseken, és elönt a pánik, és arra gondolok, hogy ne múljanak a napok -persze kegyetlenül felgyorsítva múlnak- és egyszercsak megtörténik, és rá kell döbbennem, hogy nem is volt vészes, és találhatok a félelmemnek egy újabb tárgyat.

amikor annyira jó

az valahogy mindig úgy fáj, hogy nemjó

és benyomódik minden nevetés a mellkasba

átfájdulnak a zsigerek,

és euforikus a szenvedés

-valahol mindig ezt érezzük egymás iránt, ugye-

abbahagyhatatlan és végeláthatatlan

az adott percben

aztán pár hónap és pár év, és meglep hogy még mindig tud fájni

a mellkasom, a szívem, a fejem, az összes zsigerem, a rekeszizom

-ha épp nem is veled vagy miattad,

de még mindig szép

az elbaszottság mértékének iskolapéldái I.

-az elmúlt jónéhány évben szinte minden olyan személyek leírtam legalább egyszer részegen azt, hogy szeretlek, akit valójában nem is szerettem, csak azt gondoltam, jól esne neki. súlytalan, gennyes játék, ami valahol mélyen egy alkohollal átitatott kedves gesztus. persze ezt hogy magyarázod meg, hogy ne gondolja, hogy teljesen szociopata vagy.
- sehogy.

safe

ezek az esték azok, amikre akkor szeretnék emlékezni, mikor öreg leszek és szottyadt

nem érted, miért épp neked telefonálnék - így a legjobb.

a hideg fűben oldódik a szívem a pitypangok mellett,

és elönt az elégedettség -

boldog vagy

boldog vagy

boldog vagy

mai

körülírva az,

ami a kerti padon a délután,

amikor nem éget már a nap, és csak a meztelen lábaim nyújtom ki a forró karfára,

és úgy melegít, mint télen a mama régi cserépkályhája

és lehunyom a szemem,

a távolban valaki füvet nyír,

piros a szemhéjam, 

a forró beton békés illata telepszik a tüdőmre,

megnyugvás vagy, azt mondanám,

és kinyitva a szememet minden hidegkék,

hogy újra pirosra csukjam

és elmegy az árnyék

hűl a karfa,

majd holnap újra jövök

saturday party

teafaolajszag van, és belefeledkezem a vonalakba, amik kiadnak.
csípi a szememet, kicsit könnyezek is.
emlékszel, amikor meséltem róla, mennyire távoli nekem az üresség?
azóta beköltözött és diadalmasan terpeszkedik, és önként fújnám nagyobbra magam, hogy még kényelmesebb legyen neki.
pedig
teljesen értelmetlen azt tekinteni biztos pontnak, hogy valami már nincs.

minden nap

le kell tárgyalnom magammal, hogy ma reggel épp miért nem kellene levetnem magam a hídról

you didn't send me no letter/ don't think I could forgive you

látod milyen bizarr, hogy ma is eszembe jutottál?

mint valami periódus, ami folyton ledob az életről, és belefolysz a napjaimba újra és újra, néhol kisebb, néhol nagyobb időközönként.

olyankor, mikor elindul, szinte hiányzol, aztán dühös vagyok rád, hogy aztán megbékéljek újra, és édes nosztalgiává silányítsalak.

de mégis kit akarok áltatni. 

hogy lehet-e annál kielégítőbb látvány,

minthogy a munkahelyemmel szembeni falra felfújták a "TERROR" szót. 

milyenazidőnálad

ugyanazok a hülyék vagyunk, akik nézik a város webkameráit, hogy legalább annyit tudjunk a másikról, hogy megázott-e aznap. lehet, hogy ez törődés, lehet, hogy ez vágyakozás, de perverz is, az nem kétséges. 

100% arabica

az a penészes dobozoskávé vagyok, ami az éjjeliszekrényemen maradt huszonhatodikán.

magára hagyott, kallódó lélek, akit szeretnek ugyan, de véletlenül a peremen hagyták:

a bomló-erjedő belseje nem látszik kívülről, ezért még egy kis ideig lehet megváltást remélni tőle.