az valahogy mindig úgy fáj, hogy nemjó
és benyomódik minden nevetés a mellkasba
átfájdulnak a zsigerek,
és euforikus a szenvedés
-valahol mindig ezt érezzük egymás iránt, ugye-
abbahagyhatatlan és végeláthatatlan
az adott percben
aztán pár hónap és pár év, és meglep hogy még mindig tud fájni
a mellkasom, a szívem, a fejem, az összes zsigerem, a rekeszizom
-ha épp nem is veled vagy miattad,
de még mindig szép
