doboz

úgy döntöttem, kidobálom a szarságokat, amiket kaptam és évek óta állnak a dobozban, úgyhogy némi édes nosztalgia után csak annyit értem el, hogy átköltözzenek egy még nagyobb dobozba, hogy tovább gyűjtögethessem őket.

napi rezümé

egyébként ilyenkor, amikor kötelezve vagyok, hogy írni kelljen, minden halovány grafomán vonásom elhagy, és valahol mélyen abban bízok, hogy a tszv megszán a béna leírt szóvicceimért és a nemlétező, de kreatív forrásaimért.
de látom a párhuzamot, mert ha énekelek és odadugják a mikrofont az orrom alá, akkor is jó eséllyel elhallgatok, sőt, ha valakivel sokat beszélek a szexről, azzal jobbára biztos, hogy kiábrándító élmény lesz, amikor megtörténik.

..furcsa, hogy ez még csak nem is dac, hanem inkább valami sorsszerűség.

nothing's gonna hurt you baby

már alig érzem meg, hogy nem alszom ki magam.
belefeledkezem olyan dolgokba, amik csak pocsékolják az időmet,
hogy érezzem, hogy minden elvesztegetett percnek megvan a súlya.
persze ez nem egy eredményes módszer, a végesség gondolata rendkívül absztrakt,
és minden tervem belefolyik a holnapba a mából.
nem kellene felkelni, aztán meg nem kellene lefeküdni - ez hajt, és mintha fordítva haladna az idő, és folyton kizökkent állapotban úsznék a történések mellett húsz centire.

és jött és megzavart a téren és időn kívüli létemben
és mondani akartam neki, hogy
nem vagyok a barátod, nem vagyok a cimbid, a haverod, a lelki szemetesed,
már a nyelvem végén volt,
aztán meghívtam egy kávéra

a kiábrándultság ódája

az demotivál, hogy amikor megkedvellek,
mindenáron bebizonyítod, hogy nem is kedvellek igazából.
randira hívsz és vágott virágot veszel - ami épp úgy rohad el két héten belül, mint a lelkesedésem
és tartod a formát, mert így szokás,
mert szokás enni-inni-smárolni-kúrni
moziba hívni, étterembe foglalni,
szenteste jegygyűrűt adni és szokás az infantilis becenév is,
szokás hogy gyönyörű legyél reggel, és szokás, hogy ne valld be, hogy nem mostál fogat,
fontos a forma, hogy minden úgy alakuljon, ahogy lenni kell
és már mind unjuk, te is unod, de akkor 
miért
nem 
hagyod 
abba?

éjszakánként

ezer gyorsan mászó szörny szalad át a plafonon.
arra gondolok, hogy el tudtam képzelni őket, és minél inkább elképzelem, annál valósabbak.
néha látom az arcukat is:
ki akarom venni a sötétben, hogy megrettenhessek, vagy rájöhessek, hogy nem is ijesztőek, de
az arcukban is olyan mély a sötét, hogy minden árnyékos szemgödörbe fraktálszerűen újabb és újabb rémarcokat vizionálok, akik várják, hogy valósabbak legyenek nálam, amikor átlépem a küszöböt, ami tartja az ingatag egyensúlyokat valóság és valóság között.

ez a mindig

megint rám szakad a plafon, de inkább beülök mégegy kávéra, egycukorral tejnélkül

úgy volt, hogy

beültem a filmre. kábé ötven fős terem, középtájt ülök, enyhén jobbra.
kikapcsolódni és kulturálódni jöttem
és nem merem kihúzni magam, hátha kitakarja a fejem a mögöttem ülő kilátását.
és nem merem mozgatni a fejem
popkornt sem vettem inkább, nehogy túl hangosan ropogjon.
ha elővenném a vizemet, zizegne a cipzár.
kicsit fázom, de nem merem jobban betakarni magam a kabátommal.
viszket a lábam, de serceg a farmerom, ha megvakarom
kikapcsolódni jöttem, amúgy

amúgy

érdekes volt hallgatni, ahogy meséli az életét, milyen sok a a közös pont bennünk,
például ő is szereti Nabokovot, az apja éppúgy alkoholista és utálja a Blend-A-Med ízét.
feltehetőleg van annyi közös pont, hogy megkedvelhetném és mindig megálljak beszélgetni az utcán.
persze tudom, hogy nem így lesz. valamiért a sok közös pont sosem garancia a megkedveléshez.
a legvalószínűbb, hogy igyekszünk nem észrevenni egymást a buszon és telefonálást színlelünk a zebránál, de -mivel voltunk elég hülyék hozzá, hogy az internetes ömlengéseink tárházát, nevezetesen a blogunkat megosztottuk egymással- stikában egymást figyeljük, mert abban bízunk, hogy láthatjuk magunkat egymás soraiban. mi sem bizonyíthatja jobban, hogy egymásban is csak önmagunkat kedveljük.

mai

- - -

könyv

elgondolkodtató, hogy mennyivel szimpatikusabb az a könyv, amit leöntöttek, leittak, leettek, lehánytak, vagy legalábbis koszos és sérült,
és nem kell olyan fenntartásokkal fognom, hogy hogyha neadjisten beletüsszentek vagy leiszom kávéval, a könyvtárosnő keresztben feldugja a seggembe, hiszen nem én kezdtem.
de talán nem is ennyi a lényeg; ennyivel nem magyarázható, ha egyszer az almán is kell lennie forradásnak meg a szerelmek arcán is bőrhibáknak.
a félrekalibrálás - na, az az egy állandó.

esték

megnyugtató szavakkal kell traktálni, mert a gyerekek fantáziája ugye túl élénk
-most én volnék a felnőtt, aki üres szavakkal akarja elütni a borzalmakat-
meg kell nyugtatni, nincs mitől félni, mert csak a fejedben létezik

pedig pontosan tudom, milyen, amikor az ablakból figyel, sarokban bújik
bekúszik melléd, rádtelepszik és az arcod nyalja
huszonkét év sem feledteti őket, és hiába hazudnám, hogy eltűnnek
máig érzem, amikor az ablakból figyel, sarokban bújik
bekúszik mellém, rámtelepszik és az arcom nyalja.

aztán inkább csendben maradtam,
lehet, hogy nyugodtabb, hogy nem csak ő retteg egyedül.

70% kakaótartalom

szerintem már nem nézed meg, milyen idő van nálam,

talán akkor bújok elő a gondolataid legrejtettebb, lefojtott zugából, amikor
megszólal a dalunk.
persze ez is csak gagyi popsláger,
és bizarr, hogy a veled eltöltött idő utáni, bárkivel is történt összes szexuális érintkezésem alatt valahogy mindig megszólalt a háttérben.
párhuzamosan haladsz az életemen, ilyenkor kicsit azt érzem
még a botlásaimban is biztos ott vagy, amikor elterülök a kőpadlón.
talán ilyen az, amikor mindent jól csináltam,
-semmi fontosat nem mondtam, semmi köteléket nem fűztem-
és az elégedett nyugalom helyett minden édes percbe belecsöppen egy keserű,
de igazából teljesen mindegy, ha savanyú utóíz maradsz az étcsoki után

mert már rég nem érdekel, milyen idő van nálam.

-

olyan jó volna lecsapolni ezt a szúrós-savanyú szégyent
meg a visszatérő keserű utóízt

semmipánik

csak morzsolódok lassan, mosolyogva, támasztva a hátad
én lehetnék a megmentőd - gondolnám
ha nem süllyednék.
de csak morzsolódok, amortizálódok és mosolygok
tartsd a hátad, majd foglak, csak ne nézz rám
nem hagyom, hogy leess,
pedig már rég zuhanunk

-

ha közös nevezőt kellene találni, akkor
csak a kezdet, ami izgalmas, és csak a vége utáni rágondolásban igazán gyönyörű.
amikor már semmi pátosz nem maradt, akkor tudnám kimondani:
szerettelek
-késő bánat- azt mondják, 
mert szerelmet akkor illik vallani, amikor még kúrogatsz vele

csak elmaradt a tetőpont
nincs megváltás,
nincs földindulás,
végtelen semmik vagyunk, amik egymáshoz sodródtak
és csak a semmi a végtelen, pedig minket ígértek annak.

és mennyit kellett hazudni csillagoknak elemlámpát
meg pocsolyát óceánnak. mégcsak nem is neked, hanem magamnak
mert elmaradt a katarzis, elégedetlenül állok fel a bársonyszékből
a szavaim pedig annyira elinflálódtak, hogy már nem hinnéd el
ha ki is tudnám mondani

-

papírrepülőt hajtogatott a posztitemből, és boldogan szemen dobott vele
mi ez, ha nem törődés

szösz

megint belerepült valami szösz a poharamba, és túl nehéz kipiszkálni
nem éri meg a fáradságot, így szokták mondani, úgyhogy az
a szösz valahogy fontosabb lesz mindennél
ki kellene halászni, párnás dobozba rejteni, el a világtól, bele a selyembe

de lebegek én is, lebegek, mint a szösz a nyílt vízen

-

meg lehetne szokni,
hogy napokon át, hónapokon át, éveken át
bámulsz és bámullak.
meg lehetne szokni a hajad a lefolyóban,
megszokhatnám a zöld csempéket a fürdőszobád falán
még anyádat is megszokhatnám
a kockás terítőt, amit lehipóztál,
az ágyad melletti aforizmagyűjteményt
a félreöntött neszkáfét
az édes illatot, amit hagysz a fürdődben
meg lehetne szokni 
és semmi nincs, ami ennél jobban elszomorít