ezer gyorsan mászó szörny szalad át a plafonon.
arra gondolok, hogy el tudtam képzelni őket, és minél inkább elképzelem, annál valósabbak.
néha látom az arcukat is:
ki akarom venni a sötétben, hogy megrettenhessek, vagy rájöhessek, hogy nem is ijesztőek, de
az arcukban is olyan mély a sötét, hogy minden árnyékos szemgödörbe fraktálszerűen újabb és újabb rémarcokat vizionálok, akik várják, hogy valósabbak legyenek nálam, amikor átlépem a küszöböt, ami tartja az ingatag egyensúlyokat valóság és valóság között.
