éjszakánként

ezer gyorsan mászó szörny szalad át a plafonon.
arra gondolok, hogy el tudtam képzelni őket, és minél inkább elképzelem, annál valósabbak.
néha látom az arcukat is:
ki akarom venni a sötétben, hogy megrettenhessek, vagy rájöhessek, hogy nem is ijesztőek, de
az arcukban is olyan mély a sötét, hogy minden árnyékos szemgödörbe fraktálszerűen újabb és újabb rémarcokat vizionálok, akik várják, hogy valósabbak legyenek nálam, amikor átlépem a küszöböt, ami tartja az ingatag egyensúlyokat valóság és valóság között.

ez a mindig

megint rám szakad a plafon, de inkább beülök mégegy kávéra, egycukorral tejnélkül

úgy volt, hogy

beültem a filmre. kábé ötven fős terem, középtájt ülök, enyhén jobbra.
kikapcsolódni és kulturálódni jöttem
és nem merem kihúzni magam, hátha kitakarja a fejem a mögöttem ülő kilátását.
és nem merem mozgatni a fejem
popkornt sem vettem inkább, nehogy túl hangosan ropogjon.
ha elővenném a vizemet, zizegne a cipzár.
kicsit fázom, de nem merem jobban betakarni magam a kabátommal.
viszket a lábam, de serceg a farmerom, ha megvakarom
kikapcsolódni jöttem, amúgy

amúgy

érdekes volt hallgatni, ahogy meséli az életét, milyen sok a a közös pont bennünk,
például ő is szereti Nabokovot, az apja éppúgy alkoholista és utálja a Blend-A-Med ízét.
feltehetőleg van annyi közös pont, hogy megkedvelhetném és mindig megálljak beszélgetni az utcán.
persze tudom, hogy nem így lesz. valamiért a sok közös pont sosem garancia a megkedveléshez.
a legvalószínűbb, hogy igyekszünk nem észrevenni egymást a buszon és telefonálást színlelünk a zebránál, de -mivel voltunk elég hülyék hozzá, hogy az internetes ömlengéseink tárházát, nevezetesen a blogunkat megosztottuk egymással- stikában egymást figyeljük, mert abban bízunk, hogy láthatjuk magunkat egymás soraiban. mi sem bizonyíthatja jobban, hogy egymásban is csak önmagunkat kedveljük.