már alig érzem meg, hogy nem alszom ki magam.
belefeledkezem olyan dolgokba, amik csak pocsékolják az időmet,
hogy érezzem, hogy minden elvesztegetett percnek megvan a súlya.
persze ez nem egy eredményes módszer, a végesség gondolata rendkívül absztrakt,
és minden tervem belefolyik a holnapba a mából.
nem kellene felkelni, aztán meg nem kellene lefeküdni - ez hajt, és mintha fordítva haladna az idő, és folyton kizökkent állapotban úsznék a történések mellett húsz centire.
és jött és megzavart a téren és időn kívüli létemben
és mondani akartam neki, hogy
nem vagyok a barátod, nem vagyok a cimbid, a haverod, a lelki szemetesed,
már a nyelvem végén volt,
aztán meghívtam egy kávéra
