amikor nem éget már a nap, és csak a meztelen lábaim nyújtom ki a forró karfára,
és úgy melegít, mint télen a mama régi cserépkályhája
és lehunyom a szemem,
a távolban valaki füvet nyír,
piros a szemhéjam,
a forró beton békés illata telepszik a tüdőmre,
megnyugvás vagy, azt mondanám,
és kinyitva a szememet minden hidegkék,
hogy újra pirosra csukjam
és elmegy az árnyék
hűl a karfa,
majd holnap újra jövök
