elvagyunk egy beszélgetésben anélkül, hogy elmondanánk, mennyire fáj a szívünk, vagy ami épp bánt, csak mert a másiknak épp valamiért szar.
egy idő után aztán már nem is kérdezik, mi a baj - miért is tennék, ha soha nincs rá egyenes válasz.
persze ha ez felmerül, beszélni kezdünk elfojtásokról, aztán tanácsot kapunk a fasza terápiákról, meg neves pszichológusokról, akikre úgysem lenne pénzünk, és valahol mélyen nem is nagyon hisszük el, hogy működne a dolog.
én már unom, hogy apám a hibás, meg anyám, meg minden rokonom, unom az erőltetett áthárítást a saját elbaszottságomért.
eleve utálom, hogy elbaszottnak kellene tekintenem magamra, hogy egy végtelen körforgásban spirálosan lejtsek egy lefolyón.
nem hiszek már a szervetlenségben, mert
annyira mérhetetlenül unom.
