amikor anya azt mondta, "katonadolog", én abszolút elhittem.
az is volt.
azt hiszem, máig ebben a paradigmában létezem:
hogy a dolgok súlya nagy általánosságban elenyésző, alig akad rá bármilyen kivétel.
amelyik tüske megszúr, kiszeded a bőrödből, és a hegeddel élsz tovább, ha begyógyul, ha nem.
aztán ahogy lassan felnőtt lettem, csak azt látom, hogy körülöttem mindenki nyalogatja a hegeit, vagy éppen mással betadinoztatja, és olyan iszonyatos idegenség-érzet fog el, mint amikor a farsangon egyedül én öltöztem békának, míg a többi lány meg hercegnőnek és tündérnek.
tudod, ez az a magány, amikor beszélgetni illik, és reflexből kérdezed a hogyvagy?-ot, de az éste? valahogy mindig elmarad, és hiába nem is akarnál válaszolni rá, mégis hiányzik.
